Magatartás- és viselkedésformák II.

Viselkedéskultúra

Készítette: Juhász Gábor G-301i

AZ ILLEMSZABÁLYOK FEJLŐDÉSE

A történelem egyes korszakait az állami élet szervezetén, társadalmi-gazdasági berendezkedésén, vallási, művészi és tudományos irányzatain túl a társas élet, a társadalmi szokások is jellemzik. „Föltehető, hogy Árpád és népe Vereckénél bejövet még magával hozta Ázsia szűkszavúságát, a magába mélyedő, ennenmagától választ váró, visszhangot nem igénylő mély hallgatásokat - írta egy könyv előszavában Örkény István. - De miután épp itt találtak hazára, a népek országútján, ... lassan megeredt a szavuk."

Az időszámítás előtti korokból ugyan kevés illemtani vonatkozású munka maradt fenn, ám ezek is meggyőzően bizonyítják az illemszabályoknak a joggal és az erkölccsel való szoros összefonódását; például Manu törvényei az i.e. 2-3. évezred Indiájából. A törvényeken és az erkölcsi szabályokon túl minden klasszikus társadalomnak megvolt a maga illemkódexe is. A „Tévedni emberi dolog" szerzője, Theognisz (i.e. 6-5. század) tanítványa számára étkezési illemtant írt, s ennek előírásai gyakorlatilag ma is érvényesnek tekinthetők. Arisztotelész (i.e. 384-322) bölcs mondása nem véletlenül vált szállóigévé, hiszen mindmáig minden illemtan alapja: „Az ember (természeténél fogva) társas lény." Hérakleitosz (i.e. 530-470) versbe is szedte a korabeli ildomos viselkedés egynémely szabályát:

„... ne az útra vizelj, se menetközben, se ruhátlan, el ne feledd, hogy az éjszaka is szent isteneinké. Istenes és megfontolt férfi leguggol ilyenkor, vagy keres egy kerítést, odaáll udvar fala mellé."

„Illőt ha kérdesz, illő lesz válaszom" - tanította Euripidész (i.e. 480-406), néhány évszázaddal később pedig Marcus Fabius Quintilianus római szónok ezt: „Nem mindenütt szabad vagy illő ugyanaz a dolog."

Míg a görögök a diplomáciai küldetésben járóknak sérthetetlenséget biztosítanak és tisztelettel veszik körül őket, addig nem nagyon járultak hozzá az idegenekkel való érintkezés külső formáinak fejlesztéséhez. Azonban megvetették alapjait a hivatásos és jól felkészült irattárosok képzésének: a későbbi protokoll nagy hasznát látja ennek.

Különösen a bizánci császárság idején vált szokássá, hogy a hivatalos rendezvényekről feljegyzéseket készítsenek, mert e papirusztekercsek tartalmát később megtanácskozták, elemezték. A tárgyalás, megfigyelés, pontos jelentésküldés szükségességét az indokolta, hogy Bizánc - katonai erő híján - a barbárokat egymásnak uszította, vagy a határaihoz legközelebb került törzsekkel szövetséget kötött, megvásárolva barátságukat. A konstantinápolyi udvarnak mindehhez pontos értesülésekre volt szüksége. Sok mindent kellett tudni az egyes barbár despoták vágyairól, gyengéiről, céljairól, ellenségeiről. Ezért jó megfigyelőképességű és biztos ítéletű megbízottakat kellett hozzájuk követségbe küldeni. Így alakult ki lassan a hivatalos diplomata típusa. Így került az erős hangú követ, majd a jó szónok helyére a jó megfigyelő.

A császárnak való jelentéstétel rendjét az udvari protokoll szigorúan előírta, és dokumentálta. VII. Konstantin Ceremóniakönyve (912) a követfogadásokon és kinevezéseken túl mindenre kiterjedő leírást tartalmaz a bizánci udvar szertartásrendjéről a császár felkelésétől, fürdésétől az étkezésen és a kilovagláson át a gyászszertartásokig. Korunk számára ennek az évezredes protokollnak a legfőbb tanulsága az, hogy a túlságosan bonyolult rendszer önmaga halálát okozhatja. Bizáncban ugyanis az újonnan kreált, tényleges hatalommal nem járó rangokat képtelenség volt beilleszteni az udvari hierarchiába, s ez állandó vitákhoz vezetett.

A korai középkorban mindinkább elterjedő nemzetközi protokollban a követségek fogadása és a velük való bánásmód igen szigorú formaságokhoz volt kötve. Az államok túlnyomó része abszolút önkényuralmat gyakorló fejedelmek irányítása alatt állott, akik megkövetelték a tiszteletadás fokozott külső jeleit. Mivel a követségek - rendszerint igen nagyszámú küldöttségek - zömmel a háború és a béke kérdéseinek megtárgyalására érkeztek, a fogadó fél fegyveresekkel vette őket körül (hogy a fogadó ország népe, ellenséges érzületből, ne bántalmazhassa a delegációt, illetve, hogy a követség se tehessen kárt a fogadó uralkodóban). Ennek a szokásnak a maradványa az a napjainkban is szokásos szertartási mozzanat, hogy a követek megbízólevelének átadásához díszegységet vezényelnek ki.

A bizánci protokoll szabályainak ismerete Velence közvetítésével terjedt el Európában, ahol az udvari etikettről szóló első értekezést Burgundia hercege, III. (Jó) Fülöp (1379-1467) írja. Előtte a Canterbury mesék szerzője, Geoffrey Chauter már papírra vetette, hogy „Ha bármit illőképpen adsz elő, / Nem lehet szó és tett különböző." A 15. században a Velencei Köztársaságban súlyos büntetést, akár halált is - helyeznek kilátásba azoknak, akik idegen küldöttségekkel érintkezni merészelnek. És ugyanebben a században - éppen Itália városállamaiban - kezdik felváltani az alkalmi követségek rendszerét az állandó követségek, mégpedig oly módon, hogy a követek missziója fokozatosan egyre hosszabb időre terjedt ki. Az első állandó követséget valószínűleg Sforza milánói herceg alapította Genovában 1455-ben - majd mások is követték példáját.

Három évszázad telt el, mire az államfők rangsorolásából és a nagykövetek, követek, illetve legátusok, orátorok, nunciusok, komisszáriusok és prokurátorok egymást megelőzni kívánó tömegéből kialakult a mai diplomáciai protokollban is alapvető fontosságú diplomáciai rangsor. A követekkel való bánásmód szorosan összefüggött uralkodóik hatalmi helyzetével.

A központosított európai hatalmak kialakulásával az etikett is megerősödik, és hatásköre bővül. Spanyolországban a XVI. században olyan szigorú etikett szabályozza az udvari viselkedést, hogy egyes szabályok megszegéséért halálbüntetéssel lakol az illetlen. A spanyol etikett külsőségekhez mereven ragaszkodó fény- és pompakeveréke a burgundi udvari ceremóniákból) fejlődött ki és II. Fülöp uralkodása (1556-1598) idején érte el csúcspontját. Apja, V Károly egyike volt minden idők legnagyobb ceremóniamestereinek, s meg kell hagynunk, az alma nem esett messze a fájától. A spanyol etikett szertartásainak alapja a királyi személyiség felsőbbrendűsége. Egy jellemzés szerint: „Az uralkodó személye körüli szolgálat szigorú szabályozása, az előírások pontos megtartása, a mérhetetlen luxus az öltözékek és ékszerek, szőnyegek és baldachinok áradata a térdhajtások, meghajlások és megszólítási formák merev, áthághatatlan szabályai nemcsak a király személyének dicsőítését, hanem egyben a nép félrevezetését és megfélemlítését is jelentették."

A madridi királyi udvarban a napi élet minden egyes mozzanatára külön hivatal vigyázott. Érdekes lehet az étkezések ceremóniája. Ennek rendjére olyan méltóságok ügyeltek, mint a főtálalómester vagy a főgyümölcsmester (reszortja az volt, hogy friss és ízletes gyümölcs kerüljön a királyi asztalra), illetve a mai sommelier elődjének tekinthető főpincemester, továbbá a főmártogató, aki persze nem mártogatott, hanem az étkek ízletességét ellenőrizte. Minden fogást külön-külön, szertartásszerűen megvizsgáltak - még a fűszereket is -, nemcsak az íz szempontjából, hanem elsősorban azért, hogy a koronás fő megmérgezését megakadályozzák. Az étkeket sorban felhordták az uralkodónak, aki némán rámutatott arra a tálra, amelyiknek tartalmából enni kívánt - a többit érintetlenül elvitték. Az egész étkezés néma csöndben, hangtalanul folyt le - merthogy ez is előírása volt a spanyol etikettnek.

A francia etikett az illemtan és a protokoll fejlődésének komikus fejezete. Abban a királyi udvarban, ahol a jó modorhoz kötelezően hozzátartozott a raccsolás, a társaságbeli kellékekhez az időnként a parókába mélyesztendő tetűszurkáló pálcika, és ahol XIV. Lajos király még ujjaival nyúlt a tálba, mert az evőeszközök mai használata csak a 17. században kezdődött, elképzelhető, milyen ficamokat szenvedhetett ízlés és viselkedés. „Egy bolond százat csinál" - jellemezhetnénk a francia etikett világának utánzásra, mi több, majmolásra hajlamos miliőjét.

Ma már csak mulatni lehet a 17. század megtörtént esetein: amikor az uralkodó vendéghajjal fedte be kopaszodó fejét, az előkelő világ férfiúi egy csapásra elkezdtek parókát hordani. Amikor XIV. Lajos egy orrműtét után sebkötéssel az arcán jelent meg a nyilvánosság előtt, vagy harminc főnemes igyekezett a legkülönfélébb módokon utánozni az uralkodó szokatlan külsejét. Ha egy király bőrbetegsége miatt egyszer levágatta a haját, másnap nemcsak az udvaroncok és az egész udvar, hanem a meghívott előkelő férfisereg is kopasz fejjel jelent meg a fogadáson.

A bálok, fogadások, vadászatok és fényes ebédek állandó tartozékai voltak a francia abszolutizmus udvari életének. A király a ceremóniák legapróbb részleteit is legtöbbször maga dolgozta ki; magánélete és hivatalos ténykedése reggeltől estig, mint sok felvonásos színpadi mű zajlott le. Az udvari etikett fénykorában például így szolgáltak fel a francia királynak: A főszertartásmester irányította a ceremóniát az udvarmesterrel, a főasztalnokkal és a főpohárnokkal. A király egyedül ült asztalánál - a főnemesség által annyira áhított udvari tisztségek viselői is csak tisztes távolból szemlélhették az uralkodó étkezését. Amikor elhangzott a kiáltás - „Pecsenyét Őfelsége számára!" - két testőr lépett elő, majd aranyos botjával az étkezési szoba ajtónállója, utána a nemesi kenyérfelhordó, az étekkóstoló és az ezüstkészletek őre. A főszakács ünnepélyes mozdulattal tálalta az ebédet, majd két gárdista zárta be a sort. Ha a király megszomjazott, újabb kiáltás hangzott fel: „Őfelsége inni kíván!" Mélyen meghajolva közeledett ekkor a főpohárnok, mögötte aranyozott tálcán kristályos üvegkorsóban bort és vizet hoztak. A szolgálattevő pohárnok töltött a kristálypoharakba, majd újabb meghajlások következtek, és a király csak ezek után nyúlhatolt az italhoz. Az estebéd protokollja ennél tízszerte bonyolultabb volt, hiszen ott jelen volt az egész királyi család.

Az udvari etikett szertartásrendje nemcsak Madridban és Párizsban érvényesült aztán, hanem folytatódott Bécsben és német földön, sőt II. Katalin orosz cárnő udvarában is. Az udvari ceremóniák, ünnepségek és ünnepélyek külsőségeinek pompája a felsőbbség hatalmát és tekintélyét növelte az alsóbb osztályok előtt, amelyek - járatlanok lévén az efféle szertartásokban - mindezt titokzatosnak, vonzónak és követendőnek látták. Kevésbé költekező formákban próbálták is átvenni az etikettet; az udvariasság és az illem külsőségeit mindinkább a hétköznapok racionalitásához igazítva és erkölcsi tartalommal megtöltve. Mai viselkedéskultúránk közvetlen alapjai így és ekkor, a polgárosodás folyamatában alakultak ki. A királyi udvarok és nagyúri szalonok erőltetett társasági szabályait a 18. századtól egyre inkább felváltja a szélesebb közönség által alakított közfelfogás.

A VISELKEDÉS KULTÚRÁJA

A 20. század a legtöbbet a polgári illemtanból mentett át világszerte. A korábbi társadalmakban érvényesült bonyolult illemszabályok egyszerűsödtek, a legújabb kor forradalmi változásai átalakították az erkölcsi normákat és így természetesen a viselkedés szabályait is. Eltűntek az írott vagy íratlan szabályok közül azok, amelyek az alárendelt osztályok viselkedését írták elő, s lassanként utat tört magának az egyenjogúság elismerése is. (Az 1804-es francia polgári törvénykönyv például megtiltotta, hogy a férjes asszonyoknak joguk legyen az önálló szerződéskötéshez, és ezt a hátrányos megkülönböztetést csak 1938-ban szüntették meg.) Kifejlődtek a társadalmi demokráciának megfelelő illemszabályok s megkezdődött ezek összegyűjtése, feldolgozása.

Az egyik ilyen, bizonyos értelemben mindmáig klasszikusnak tekinthető gyűjtemény 1788-ban Hannoverben látott napvilágot Adolf Freiherr Knigge tollából „Umgang mit Menschen" címmel. „Az emberek közötti érintkezésről" magyarul is többször megjelent, harmadjára 1821-ben, amikor is így ajánlotta magát elődeinknek a korszakos mű: „Az emberekkel való társalkodásról, vagy: Miképpen kellessék minden rendbéli emberekhez magunkat úgy alkalmaztatnunk, hogy a Világban boldogulhassunk." A könyv célja és tartalma a szerzői megfogalmazás szerint: „Szabályok nyugodt, szerencsés és hasznos életformák számára". Knigge munkája az akkori társadalmi szemlélet alapján az emberek viselkedésének összefoglaló ismerete a 18. század végén. Utazásai és az udvarnál változatos munkakörökben szerzett tapasztalatai alapján eleven és átfogó képet tudott nyújtani az akkori viszonyokról.

E könyv rendkívüli hatással volt kora viselkedéskultúrájára. Sok kiadást megért, számos nyelvre lefordították. Bölcs szentenciáit széltében-hosszában idézték, habár szigorú szabályait a kortársak se vették mindig komolyan.

Egy anekdota szerint, amikor Knigge hajótörést szenvedett, s egy törött árbocrúdba kapaszkodva hányódott a hullámokon, észrevette, hogy cápa közeledik feléje. Félelmében előrántotta tőrkését, mire egy hajótörött a közeli mentőcsónakból megbotránkozva rászólt: „No de tisztelt uram, halat - késsel?”

A múlt század elejének magyarországi társadalmi szokásait elsősorban nyelvkönyveink tükrében lehet visszaidézni, rekonstruálni. Íme például egy „kötelező" társalgás részlete 1804-ből:

„Báró: - Alázatos szolgája a kisasszonyoknak, az uraknak köteles szolgája.

Antal: - Nagyra böcsülöm, hogy báró uram magát hozzánk megalázta.

Báró: - Kérem, ne ceremóniázzon az úr. Én az urat szeretem, s mivel hozzám nem jöhetett, én jövök az úrhoz. A barátság az alázásrul semmit sem tud."

1835-ben a „nagyságos asszony" ekképp íratta fel szakácsával az ebédnekvalót: „1. Az egyik őz címer törött lének; 2. Tehénhús mandolás tormával; 3. Tyúkok kartfiolával; 4. Az őz pecsenye a madarakkal, a hozzá tartozandó salátával; 5. Savanyó káposzta friss disznó-hússal s téjfellel; 6. Pulyka pástétomban; 7. Ecetben forralt ponty egy tál rákkal; 8. Utoljára tésztából sütött és szokott konfekt. "A terített asztalnál, pedig efféle társalgás járta: „Itt a mustár, itt a zöld mártalék, tessék választani. De úgy látom, nincs kenyere. Íme mi csak házi kenyérrel élünk." „Én azt jobban szeretem a zsemlyénél, kivált, ha puha, mint ez." „Szolgálhatok virágos káposztával?" „Igen lekötelez kegyed, én ezt a zöldséget nagyon szeretem." „S ebből a potykából?" „Bizony, félek a szálkától." „Asszonyom, megengedi kegyed, hogy egészségére igyam?" „Becsületnek tartom." „Talán az úr kávéval szokott élni?" „Az a szerecsenbab nem magyarnak való, de a kétszersült jó borba mártva elcsúszik nálam." „Igyunk meg egyet. Itt az édes borok. Ha úgy tetszik, keljünk fel, s menjünk a terembe kávét s liqueurt inni"...

Az egységesülő normákat világszerte a tánciskolák illemtankönyvei kezdik közvetíteni. Az angolszász világban, 1820-ban ismeretlen szerzőtől megjelent Hints on Etiquette (Viselkedési útmutató) az úriember, a gentleman fogalmát tette kiindulóponttá a társasági viselkedés meghatározásában, és ugyancsak „Az úriember" címet viselte a magyar Szabó István Andornak a jó társaság szabályairól írott könyve, amely 1923 és 1931 között öt kiadásban jelent meg. Századunk húszas éveiben világsikerré válik egy amerikai szerző, Emily Post „Etiquett" című munkája (1922) is, olyannyira, hogy a szerző unokája ma is folytatja a sorozatot.

Az utóbbi négy évtized diktatúrája nemcsak a szellemi életben vágott rendet, hanem jókora pusztítást vitt végbe a hétköznapi és a politikai protokollban is. Az erőltetett egyenlősdi eltüntette a társadalmi élet színeit, száműzte a kézcsókot, urizálásnak minősítette a jó modort és az „elvtárs" uniformizálásával jellegtelenné szürkítette a megszólítást.

A „szocialista illemtan" jellegzetes példája Burget Lajos és Kovácsvölgyi Sándor 1959-ben megjelent, „Hogyan viselkedjünk?" című könyve, amelynek felfogását jól szemlélteti egyetlen bekezdésnyi ideológiai alapvetése: „A mi társadalmunkban a demokrácia a hatalmas többség, a dolgozók osztályrésze, az elnyomás pedig csak a megdöntött uralkodó osztályoké s társadalmunk más nyilvánvaló ellenségeié. Úgy is mondhatjuk, hogy a demokrácia soha olyan széles körre nem terjedt ki, mint ma, és ezzel együtt a politika, az államügyekbe való beleszólás soha nem volt olyan nagy tömegek sajátja, mint ma."

A rendszerváltást követően ismét létjogosultságot kaptak a társadalomban az európai, polgári értékek, a politika és a diplomácia protokollja, pedig még közelebb került a nemzetközi gyakorlathoz. A modern viselkedéskultúra elsajátítása iránt világszerte megnyilvánuló igény, reméljük, nem megy ritkaságszámba ezen túl Magyarországon sem.

NEMZETI SAJÁTOSSÁGOK

A jó modor, az illem követelményei általában nemzetköziek. Nem modortalan azonban a finn, ha nem kíván a terített asztalnál jó étvágyat, nem udvariatlan az a japán férfi, ha felesége előtt megy be valamely helyiségbe, s nem követ el illetlenséget a mexikói, ha késéssel érkezik egy protokolláris rendezvényre. Ezek az eltérések a honi etikett sajátságaiból adódnak.

Ha összehasonlítjuk a világ különböző illemszokásait, azt látjuk, hogy az alapok csaknem mindenütt egyformák: különböző korok és némelykor ellentétes felfogások hagyományaiból a társadalmi fejlődésnek megfelelően alakultak. A célhasonló: zavartalanná tenni az érintkezést az emberek között, részben meggyőzés, részben példa útján. Kötelezni az egyént, hogy figyelemmel legyen környezetére és a külvilágra. Ez a kötelezés, ha nem is éri el a jogszabályok kényszerítő erejét, ám mindenképpen irányítást jelent.

Korunkban a technika és a közlekedés adta lehetőségek kézzelfogható közelségbe hoztak egymáshoz országokat és világrészeket. Kiszélesült az emberi közösség érintkezése nemcsak politikai, kulturális és gazdasági értelemben, hanem számos más vonatkozásban is. A világ kicsi lett, s ennek következtében sokkal jobban látni tarkaságát. A nemzetközi kapcsolatok fenntartásának, bővítésének alapja nemcsak a nemzetközi tőkeáramlás, a külkereskedelem, az ipari együttműködés bővítése, hanem egymás jobb megértése, a népek közeledése is.

Ez nemcsak nyelvtudás kérdése. A társas élet nem torpan meg az országhatároknál. Különböző országok különféle emberei számára a közösségben kialakult érintkezés hasonlósága, a követendő társadalmi illem teszi megnyerővé a kapcsolatokat. Ám e hasonlóság ellenére léteznek sajátos, csak egy-egy országban megszokott illemszabályok, még ha a nemzetközi élet gyors fejlődésével mindinkább eltűnőben vannak is. A világ népei szokáskincsének csak kicsiny hányada tér el a mienktől, de az e népekkel érintkezők számára fontos az egyes nemzeti viselkedésformák főbb sajátosságainak ismerete.

A külföldi tartózkodás a nyelvi, földrajzi és egyéb ismereteken kívül a sajátos helyi illemszabályokban való jártasságot is megkívánja. Gyakorlatlanságunk folytán nemegyszer igen kellemetlen helyzetbe kerülhetünk, arról nem is beszélve, hogy a helybeli szokások, konvenciók és rítusok áthágása komoly hátrányt okozhat hivatalos vagy magánügyeink intézésében, külszolgálati munkánk végzésében, külföldi vendég fogadásakor.

EGYSÉGESÜLŐ ETIKETT

Ma az etikett, a protokoll alapelemei, szabályai mindinkább egységesülőben vannak, a helyi szokások ugyanannak a többé-kevésbé általános szabálynak, illemtani normának a derivációi, egyelőre még módosult változatai.

Az illem, az illendőség szokásai világszerte együtt járnak a társadalom fejlődésével, a kultúra és a civilizáció haladásával. Bár vannak mesterségesen teremtett öltözködési, étkezési, érintkezési szabályok (a régi világban csak az előkelő etikettformák őreitől kaphattunk felvilágosítást az egymás közti érintkezés, más szóval az illem szabályairól, mégpedig oly módon, hogy bizonyos fokig parancsolóan, szinte megfellebbezhetetlenül jelentették ki, hogyan kell öltözködni vagy táncolni), e normák legtöbbje mégis szervesen kapcsolódik a mindenkori kulturális színvonalhoz és fejlettséghez.

Századok ködös homálya vagy egy-egy nép belterjes szokásrendje legtöbbször eltakarja egyik-másik illemszabály keletkezésének okát, mint ahogy a divathóbortokra is ritkán lehet elfogadható magyarázatot adni. Ám a társadalmi átalakulás és fejlődés nemcsak politikai, gazdasági és demokratikus értelemben változtatja, alakítja az emberek és a társadalom arculatát, hanem az élet egyéb vonatkozásaiban is. Ez a változás tükröződik az emberek érintkezésében és másokkal szemben megnyilvánuló viselkedésében is, olykor határoktól, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül.

Az úgynevezett jobb társaságok érintkezési szabályai nemzetköziek. A műveltség, a jó modor megléte vagy hiánya sokkal nagyobb válaszfalat emel - meglévőket pedig lerombol -, mint például a nemzetiség, valamely kultúrkörhöz tartozás. Egy igazán művelt magyar sokkal közelebb áll bizonyos szempontból egy földrajzilag tőlünk messze eső ország művelt fiához, mint saját, de műveletlen honfitársához. Hogy más példát ne említsünk: ha ez a művelt magyar kimegy Londonba, ott semmi esetre sem kelt oly kínos feltűnést megjelenésével, étkezési szokásaival, mint amikor egy ugyanazon nemzetiségű, de műveletlen, modortalan ember kénytelen jól neveltek társaságában megjelenni. Ez a művelt magyar a legtöbb esetben bizonyára szívesebben fog - normális nemzetközi viszonyok közt - a vele egy műveltségi fokon álló külföldivel egy asztalhoz ülni, vele egy társaságban mutatkozni, mint olyan honfitársával, aki még a tisztességes érintkezés szabályait sem ismeri.

E szabályok elsajátíthatók. Vigyázat: az emberekkel való érintkezés sajátos követelményeket támaszt, amelyek nem tévesztendők össze valamely szakterületen megszerzett képzettséggel vagy tudással (etikettből, protokollból nem szerezhető diploma): a társas élet szokásainak és szabályainak ismerete az általános műveltséghez tartozik. Az előzékenységet, az udvarias magatartást meg lehet szokni - mindez tanítható és megtanulható. Egyes országokban évente etikettkalauzokat adnak ki e célból, regisztrálván az időközben végbement változásokat, elavult normákat, túlhaladt szokásokat és új tudnivalókat. Az Angliában, 1820-ban ismeretlen szerző tollából született Hints on Etiquette (Viselkedési útmutató) után több mint egy évszázaddal megjelent amerikai könyvnek, Emily Post már említett Etiquette-jének, valamint Amy Vanderbilt 1956-ban megjelent munkájának, a több mint 3 millió példányban vevőre talált Mindennapi Etikett-nek a kelendősége, sikere bizonyítja: világszerte élénk az igény a viselkedéskultúrára. A különböző nemzetiségű, vallású, nemű és neveltetésű emberek zöme igényli, és meg akarja tanulni a helyes társasági-társadalmi viselkedést.

Számtalan példával bizonyíthatnánk az etikett, protokoll szabálydzsungelében megnyilvánuló egységesülő tendenciákat, egységesítő törekvéseket. A világútlevél és a demokratizálódás, a vasfüggöny lebomlása és a csírájában ismét elkezdődő polgárosodás mind több magyar előtt nyitja meg a külföldre kerülés útját. Külföldön többféle minőségben tartózkodunk: tartós külszolgálatban, alkalmi kiküldetésben, munkavégzés címén vagy meghívásra, továbbá magánemberként, mint rokonlátogató vagy turista.

Magyarországon a közép-európai protokoll szabályait követjük. Ezek lazábbak az angol udvariasságnál, de szigorúbbak a dél-európai népek udvariassági követelményeinél, különösen, ami az öltözködést illeti. Az ezekhez való igazodást, az egyéniséget korlátok közé szorító társadalmi kötelmeket senki sem szereti igazán, márpedig életünk tele van ilyen kötelmekkel. Amikor ilyen kötelmek között kell cselekednünk, óhatatlanul rákényszerülünk arra, hogy viselkedjünk. Jellemünk és vérmérsékletünk szerint lehetünk idegesek, erőszakosak, türelmesek, mogorvák, tréfálkozók, mert az emberi magatartás végtelen számú lehetőséget kínál. Ezekben a viselkedési formákban az egyetlen közös cél, hogy bármiféle viszony - együttműködés, munkavégzés, érdekegyeztetés, érdekellentét-tisztázás, szórakozás, esetleg feloldhatatlan érdekellentét rendezése - érdekében képesek legyünk kapcsolatot teremteni egymással.

E kapcsolatteremtés eszközrendszere a viselkedéstechnika.

VISELKEDÉSTECHNIKA

Viselkedésünk, pontosabban illő viselkedésünk alapelvei történelmileg örök érvényűek. A magatartás, vagyis a másokhoz való viszonyunk a viselkedésen keresztül jut kifejezésre. A viselkedésbe beletartozik a társasági megnyilatkozás mindenféle formája és jelensége.

A jellem az ember kifejezetten erkölcsi magatartásban megnyilvánuló - tulajdonságainak összessége. Az egyéni jellemet nem lehet örökölni - átalakítható, formálható és fejleszthető. A jóra és rosszra való hajlandóság az embernek belső, születés adta tulajdonsága. Akaratunktól függ, hogy melyik kerekedik felül, melyiket követük.

A jellemet alkotó tulajdonságok is több csoportba oszthatók, így vannak:

- eszmei társadalmi tulajdonságok

- a munkához való kapcsolódás

- a tulajdonhoz való kapcsolódás

- más emberekhez való kapcsolódás

- az önmagunkhoz való viszonyt jellemző tulajdonságok

- a becsületességre vonatkozó tulajdonságok

- akarati tulajdonságok (például kitartás, bátorság)

A társadalmi érintkezés az átalakuló társadalomban szilárd jellemerőt kíván, amit meg kell követelnünk önmagunktól, ha megbecsült tagjai kívánunk lenni egy közösségnek.

A jellem formálásában, a helyes magatartás kialakításában nagy szerepe van az alábbi három tényezőnek:

- a helyes magatartási normák tudatosulása,

- megfelelő magatartásformák begyakorlása,

- külső késztetésből, normából belső indíték, erkölcsi követelés válik, amely a több lehetségesből kiválasztható legjobb cselekedetre ösztönöz.

A lelkiismeret az a gyakorlatban megszemélyesített erkölcsi tudat, amelynek alapján az ember saját tetteinek, érzéseinek, gondolatainak erkölcsi helyességét, erkölcsösségét megítéli.

A lelkiismeret az egyén önkontrollra való képessége, segítségével az ember képes megfogalmazni önmaga számára az erkölcsi kötelezettséget, megkövetelni azok teljesítését és elvégezni tettei értékelését.

A lelkiismeretes emberben tudatosul a környezete iránti kötelesség és felelősség szubjektív megítélésének képessége. Csak a lelkiismeretes munkatárs ismeri meg azt a jó érzést, melyet egy, önmaga elé állított mérce szerint elvégzett jó munka, magatartás eredményezhet - amit ma köznapian sikerélményként könyvelünk el -, s amelyet csak a belső elégedettség adhat az egyénnek. Ez kisugárzik környezetére, és pozitívan hat a mellette dolgozóra is.

Egy vendéglátásban, protokollban, idegenforgalomban dolgozót nem kell szüntelenül figyelmeztetni a helyes magatartásra: saját önszabályozó képessége, lelkiismerete segíti. Ugyanakkor mindenki találkozhatott már a lelkiismeret-furdalás nyomasztó érzésével, amely az elmulasztott kötelességteljesítés, negatív tartalmú, másokat sértő magatartás, a felelőtlenség következményeként jelentkezik.

A magatartás fogalmán értjük a munkában, magánéletben, másokkal való érintkezésben végzett, erkölcsi jelentéssel bíró cselekedetek összességét. (Míg az erkölcsi tevékenység fogalma csak a céltudatos és erkölcsileg motivált cselekvéseket jellemzi, a magatartás fogalma kiterjed az ember összes tettére.)

A magatartás jellemző az egyénre, hiszen az ember viszonylag hosszú időszakban végrehajtott tevékenységének összessége. Az udvarias, becsületes, figyelmes, segítőkész ember a munkahelyén, a családban és embertársai körében is ilyen.

A magatartás kialakulásában döntő szerepet játszanak

- elsősorban a családi, valamint a társadalmi, munkahelyi körülmények szabta szokások, követelmények,

- a kultúra, kulturáltság,

- a pszichikai beállítottság és - az erkölcsi tudat.

A protokollban, vendéglátásban és idegenforgalomban dolgozók először különböző szabályozásokban, normaként, szakmai előírások, vezetői intelmek, idősebb munkatársak útmutatásai alapján ismerik meg a tőlük elvárt helyes magatartási formákat, később azonban már azonosulni tudnak a norma adta értéktartalommal, és ez a külső követelés belső indítékká válik, vagyis a norma megvalósítása a természetes cselekedetükké, tulajdonságukká, magatartásukká alakul át.

A magatartást nemcsak a társadalmi szabályok betartása vagy figyelmen kívül hagyása jellemzi, hanem a szabályok alkalmazásának mikéntje is. A túlzás e téren lehet gúny vagy sértés, egy figyelmetlenül megadott udvariassági gesztus kifejezhet lenézést is. A szabályok formális betartása mellett is a magatartás sokféle árnyalata érezhető. A legkorrektebbeket illedelmességnek nevezzük.

A magatartás, vagyis a másokhoz, környezetünkhöz való viszonyunk a viselkedésen keresztül jut kifejezésre. A viselkedésbe beletartozik a társasági megnyilatkozás mindenféle formája és jelensége. A viselkedés formaságai a következő alapszabályokra épülnek:

- tiszteletadás: udvariassági formákban megnyilvánuló gesztus, amelyben nem kö vetendő sem a paritás („amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten"), sem a tiszteletadás túlzásba vitele (hajbókolás, megalázkodás). Alapvetően, mint emberek, de a hivatalos beosztás, a társadalmi rang szerint vagy a nemzetközi szokásoknak megfelelően is cserében olyan tiszteletadást várhatunk el mi is másoktól, amilyet magunk tanúsítunk.

- határozottság: véleményünk, kijelentéseink egyértelmű vállalása, elkerülve a dicsekvést, hencegést, saját személyünk szerepének eltúlzását, ugyanakkor az alábecsülést is. Optimális, ha a határozottság szerénységgel párosul.

- mértéktartás: legyen jelen minden megnyilvánulásban a hangerőtől az öltözködésen és a gesztikulációkon át az étel- és italfogyasztásig. Kerüljük a túlzott hallgatagsággal, a társaságból való kilógással, a félrevonulással, illetve az erőszakolt hangadással, magunk másokra kényszerítésével keltett feltűnést.

- jó ízlés: Ráérzéssel társulva minden helyzetben pótolhatatlan segítséget jelent. Többféle nemzedéki ízlés él együtt békétlenül. Az illem tárgykörébe tartozó dolgokon lehet vitatkozni, az ízlésen nem. Az illedelmes ember régen tudja, hogy a „jobb-e a marhapörkölt, mint a natúrszelet" vagy „szebb szín-e a rózsaszín, mint a világoskék" jellegű ízlésbeli vitákban csakis a „nekem jobban tetszik" vagy „jobban ízlik" fordulatok használhatók.

- tapasztalat: Tudatosításához szükség van mások viselkedésének megfigyelésére és magunkban való értékelésére.

A viselkedéskultúra a mindennapi magatartás formáinak összessége, amelyben e magatartás erkölcsi és esztétikai normái külsőleg is kifejeződnek. Az erkölcsi normák a tetteink tartalmát határozzák meg, a viselkedéskultúra viszont azt tárja fel, hogy milyen módon valósuljanak meg a viselkedésben az erkölcsi követelmények, milyen legyen a viselkedés külső formája, mennyire vált az egyén mindennapi munkájának, életének szabályaivá, szokásaivá.

A vendéglátásban és idegenforgalomban dolgozók viselkedése mindig tükrözze azt a készséget, hogy a vendég kívánságainak magas fokú kielégítését kívánják szolgálni. A jó modor, a tapintatos viselkedés megkönnyíti az emberek együttélését. A munkahelyen, ahol dolgozunk, nincs helye a vendég jelenlétében folyó magánbeszélgetésnek, a pult mögötti vagy az étterem valamely részében történő csoportosulásnak. (A belépő vendég ilyenkor úgy érezheti, hogy senki sem figyel rá, őt itt nem vendégként kezelik, mert Iám, a dolgozók magánbeszélgetése fontosabb, mint az ő vásárlási szándéka iránti érdeklődés.) Vendéglátó a vendég előtt sohasem ásít. Ha valamelyik kollegájával közölni kíván valamit, mindig odamegy a közelébe, és halkan szól, soha nem kiabál át a vendégek feje felett.

A magatartáskultúrához a nyugodtság, higgadtság szintén hozzátartozik. Egy vendéggel a vendéglátóipari dolgozó még akkor sem áll le hangoskodni, ha a vendég valamire vagy a dolgozó személyéra sértő megjegyzést tett. A higgadt jómodor szabályainak megtartása a vendéglátásban és idegenforga-lomban dolgozóknak munkaköri köteIességük. (Amennyiben a dolgozó úgy érzi, a vitát egyedül nem tudja lezárni, hívja a vezetőt, aki majd intézkedik, s aki meg fogja találni a módját annak, hogy a vitát megfelelően elintézze.)

A viselkedés és magatartás pszichológiája azt tanítja: ahhoz, hogy valamit megtegyünk - legyen az akár a legegyszerűbb, leghétköznapibb tevékenység is - két fontos tényezőre van szükség:

- egy szükségletre, amely mindig valaminek a hiányát jelenti,

- valamilyen múltbeli tapasztalatra vagy tudásra a tevékenység eredményét illetően.

Ha valamelyik felvétel hiányzik, nem jön létre a cselekvés.

Ahhoz tehát, hogy az embereket bizonyos tevékenység elvégzésére rávegyük két feltételt kell megteremteni:

- szükségletet kell létrehozni a tevékenység elvégzésére (érintett szakterületeinken ezt a feltételt igyekszik teljesíteni a megfelelő reklám és propagandamunka);

- tudatosítani kell a megteremtett szükséglet kielégítésének Iegcélszerűbb módjait azokban az emberekben, akikkel üzleti vagy munkakapcsolatban állunk.

Az ember viselkedésének, valamennyi tevékenységének megértése elsősorban a motiváció, az indítóokok ismeretén alapul. Az emberi tevékenység egyik legalapvetőbb törvénye ugyanis a motivációtörvény. (Motivációnak nevezzük az indítóokok összességét, amely egy cselekvés végrehajtását belsőleg indokolja és mozgatja. Az indítóok minősége és ereje többé-kevésbé megszabja a cselekvésbe bevetett erőfeszítés mértékét.) A motiváció törvénye azt a tételt mondja ki, hogy az ember semmilyen cselekvést nem hajt végre anélkül, hogy erre valamilyen belső vagy külső indítóok ne késztetné.

Magatartáskultúránkban, viselkedésünkben végső soron azért (is) különbözünk, mert az indítóokok vagy motívumok helyzetenként és egyénenként is különböző színvonalúak lehetnek. Mindenki, akinek a munkaköréhez tartozik az emberek cselekvésének valamilyen irányú befolyásolása, összetalálkozik azzal a kérdéssel, hogy valaki miért teszi ezt vagy azt, de főképpen azzal, miért nem tesz meg valamit, amit elvárnánk, vagy szeretnénk tőle.

Egyes esetekben előfordulhat, hogy egy cselekedet tényleges indítóokát nem ismerjük, s az ezért teljesen értelmetlennek tűnik számunkra. Az is megeshet, hogy önnön magatartásunk, saját viselkedésünk motívumaival nem vagyunk tisztában, mert azok nem tudatosodnak bennünk. Ilyen esetekben a cselekvés magát a cselekvőt is meglepheti, de indítóokai az ilyen cselekvésnek is vannak.

Szerencsés esetben az ember talál magának olyan hivatást, amely alkalmas az úgynevezett én-kiteljesítési igény kielégítésére. Ebben az esetben is fontos azonban, hogy a társadalom felismerje az emberben rejlő teljes lehetőségeket és hozzásegítse az egyént ahhoz, hogy képességeit kibontakoztassa, érdeklődését minél teljesebb mértékben kielégíthesse a munkavégzés során. Magatartása, viselkedése így mind kevésbé lesz terhes számunkra.

Forrás: Ottlik Károly: PROTOKOLL – Viselkedéskultúra a mindennapok gyakorlatában