Egy
örök érzés...
Egy
hosszú sípszó és utána semmi
A
család s barátok szeretnének még hinni
Hinni,
hogy csak a gép és orvos tévedett,
De
nem, Te itt tényleg befejezted életed!
Még
nem mész, csak lebegsz Önmagad felett
S
nézed Õket hogy ejtik érted tömérdek könnyüket
Hirtelen
fény nyílik elõtted, nem mész csak vársz
Maradsz
hisz még nem kaptad meg azt amire vágysz.
Fényt
látsz mely szikrázva hívogat 
De
Te nem mész hisz' nem végezted be a sorsodat
Elindulsz,
még nem tudod hová
Csak
el innét bárhová!
Szállsz
a széllel át a városon
S
közben lelkeden sok szép emlék átoson
Keresed
Õt az egyetlent az igazit
Hogy
utoljára láthatod megtennél érte bármit!
És
ott van egyedül, magányosan 
Szeretnéd
megcsókolni még egyszer mámorosan
Ajkad
közelít, hogy ajkát érintse,
De
ebbõl Õ már nem érez semmit sem.
Szellem
ujjaid megérintik aranyló fürtjeit
S
Õ csak azt érzi, hogy haját lágy szellõk lengetik
Hisz
szellem vagy egy tovaszálló tünemény
S
hogy valaha is megérintsen, elszállt minden remény
Fáj
emlékezni, kínoz minden perc
Így
maradni tovább nem mersz
Újra
megjelenik az igézõ fény a kín is alábbhagy
Te
belépsz a körbe, s most már örökké boldog vagy!
1976.
volt amikor õ megszületett,
Akkor még nem tudtuk, vele ilyen megtörténhet.
Kiemelkedõ játékosként belopta magát a szívünkbe,
S most nem maradt más, csak az emléke.
Európa-és Világbajnokságon is megmutatta mit tud,
Beállóként is remekül boldogult.
165-ször vette magára a válogatott 19-est,
E mezben sokszor megtréfálta a kapust, az egyest.
Sok szép passzt kapott a Cornexiben Siti Beától,
Majd
a nevét üvöltötte az egész szurkolótábor.
Bajnok volt 2004-ben a Dunaferr csapatával,
Remek csapatmunkát végzett Radulovics Bojanával.
Góljai után dinamikusan lökte magasba öklét,
Mi pedig örömmel kiáltottuk a nevét.
Õ egy igazi csapatember volt mindig,
Mindennek vége, ahogy az autó kisiklik.
Edzésre és utána bajnoki meccsre sietve,
Csúszós út és a gyorsaság lett a veszte.
A kézilabda volt az élete
És ezzel együtt a végzete.
A csillagoknak az égben a helyük,
S mi meghajtjuk elõttük a fejünk.
A Férjed, a Csapatod, Magyarország ezt hangoztatja:
TE VOLTÁL A NAGY 19-ES KULCSÁR ANITA!!!!
A
mennyország kapujában
Csak
repülök. 
Mintha
forgószél kapna fel, és rohanna, vágtatna velem megállíthatatlanul.
Behunyom a szemem, de így is látlak benneteket, szólnék,
kiabálnék felétek, hogy hahó, lányok, itt vagyok,
az ég szerelmére, ne sírjatok, de ti már nem hallotok,
csak ballagtok némán, szipogva, egymás kezét fogva.
Nem
itt kellene lennünk, tudom.
Jó,
jó, itt vannak a dresszeim, a címeres mezem, s persze a Dunaferr trikója,
és itt van az egész csapat, látom a nagyon sok szurkolót,
de tudjátok, most ne játsszunk, ne legyen meccs.
Sajnálom,
hogy így alakult, hogy így és itt kell együtt lennünk,
ebben a cudar hidegben, miközben a lelkész arról beszél,
hogy Jákob mindig gyõzni akart. De hiszen én is mindig gyõzni
akartam!
Halljátok,
lányok!
Nektek
ezt tudnotok kell, hiszen ott küzdöttünk és izzadtunk együtt.
Jóban, rosszban. Micsoda banális szavak. Amikor annyi mindent mondanék
nektek, annyi mindent mesélnék még a titkaimról, hogy
szerettem Andrást, s boldog voltam vele, és szinte lubickoltam a mi
egyszerû, tökéletes, hétköznapi életünkben.
Gyereket akartam szülni neki, egy gyönyörû kislányt,
de hisz úgyis tudjátok, mert mi mindent megbeszéltünk.
Mert ez a csapat, a mi csapatunk a világ legcsodálatosabb együttese
volt. Napokig, órákig tudnék mesélni errõl. 
Jó
közöttetek lenni.
De
fogytán az idõ, érzem. Ez a forgószél vagy mi
egyre messzebb repít. A lelkész mintha rólam beszélne,
ám mit is mondhat egy huszonnyolc éves, életerõs nõrõl?
A Himnuszt még hallom. Ahogy megszólal, és betölti a temetõt.
Hányszor
hallottam ezt közöttetek állva, kicsit izgulva, címeres mezben
feszítve.
Már
nem látlak benneteket, halk, fájdalmas trombitamuzsika kísér
az utamon. Ne sírj, Böbe, Görbe, Boki, Piga!
Csak
repülök.
A
mennyország kapuja már nyitva áll.
