DOS operációs rendszer

 

Eloször is tisztázni kell, hogy mi az OS azaz „Operating System” Operációs rendszer.

Az OS muködteti, vezérli a számítógép kezeloje által kívánt módon a számítógépet alkotó egységeket, természetesen általa megengedett módon. Ez alatt azt értem, hogy az OS olyan felületet biztosít a kezelo részére amin keresztül utasításokat tud megadni a rendszer részére, a rendszer által megadott formában és alakban.

Természetesen ez azt is jelenti, hogy maga az OS biztosítja számunkra mindazon utasításokat amik alapján a feladatainkat eltudjuk végezni.

Eloször talán fogalmazzuk meg mint felhasználók mit várunk el minimálisan, hangsúlyozom minimálisan, egy számítógépet irányító programtól:

- tudjam kezelni a lemez egységeket, oda tudjak menteni, törölni, átnevezni,
- tudjam olvasni a dokumentumaimat illetve tudjak készíteni,
- lássam hogy mit rontottam el és ezt számomra érthetoen fogalmazza meg,
- tudjak használni nyomtatót
- tudjak a tárolókon nekem tetszo felépítésu könyvtárakat létrehozni, törölni, módosítani
- ezt lehetoleg mind egyszeruen és kényelmesen

Látható, hogy mint felhasználó igen sok olyan kívánalmakat is támasztanánk egy OS -sel szemben ami igazából nem is lenne a feladata. Most közelítsük meg a feladatokat a hardver szempontjából:

- kezelje a megszakítás kéréseket
- kezelje a memória funkciókat
- vezérelje a tároló egységeket
- az utasítások alján végezze el a kívánt állomány muveleteket
- hárítsa el vagy próbálja megakadályozni a hibás utasítások végrehajtását
- hiba esetén azt értékelje ki és a megfelelo választ tegye meg ha erre van lehetoség és jelenítse meg
- az adatokat rendszerezze és tartsa nyilván és hivatkozás esetén olvassa ki vagy hajtsa végre azokat
- optimalizálja a rendszer elemeinek egymás közti rendszer hívásait ha kell tiltsa le
- stb.

A felsorolás sokáig tarthat de a legfontosabbakat leírtuk. A két megközelítési mód közötti út lenne a legjobb definíció az OS feladatára ezt próbáljuk is röviden összefoglalni:

- kezelje a hardver elemeket és összetevoket
- biztosítson egyszeru de könnyen használható felhasználói felületet
- jól értelmezheto hiba üzeneteket produkáljon mind hardver mind szoftver hibák esetén
- parancsok ember közeliek legyenek
- adatokat, dokumentumokat logikusan tarolhassam és gyorsan töltse be
- új hardver vagy szoftver elem telepítésekor ne keljen újra indítani a rendszert hanem azonnal tudjam használni.

Természetesen ezeket a kívánalmakat nehéz teljesíteni anélkül, hogy jelentosen ne nojön az operációs rendszer mérete.

Sok megoldás jöhet szóba e probléma megoldására. Ilyen megoldásokat fogok most bemutatni.

 

DOS (Disk Operating System)


Általános fogalmak

Utasítások nélkül a számítógép semmilyen műveletet nem képes elvégezni, önmagától a legegyszerűbb programot sem tudja elindítani. Ahhoz, hogy a számítógép munkát végezhessen speciális programra van szükség, ezt a programot nevezzük operációs rendszernek. Az IBM PC számítógépcsalád gépeire egy ún. lemezorientált operációs rendszert fejlesztettek ki, a DOS-t. A Microsoft által ki - ill. továbbfejlesztett (lemezes) operációs rendszer, ún. szöveges operációs rendszer. Az operációs rendszer, rendszert működtető utasításai automatikusan, a gép bekapcsolása után, töltődnek be, míg a többi parancsa a háttértárolón (a floppyn, vagy winchesteren) találhatók. Innen egy ún. szerkesztő mezőbe bebillentyűzve, majd az ENTER billentyűvel érvényesítve lehet "futtatni" őket. Ez bizonyos fokig körülményessé teszi a használatát, sőt egy alapvető mennyiségű utasítás-készlet ismeretét igényli, lehetőleg a paramétereikkel együtt. Az operációs rendszer használatának megkönnyítésére fejlesztették ki az ún. héj-programokat. Ezek egyik leginkább használt, legsikeresebb tagja a Norton Commander, ill. a hasonmásai. Ezek a bizonyos héj-programok annyiban könnyítik meg parancsok kiadását, hogy az utasításokat, parancsokat adott billentyű kombinációkhoz, vagy éppen a funkció-billentyűk valamelyikéhez rendelték hozzá (pld.: F4 -> Edit (szerkesztés), F5 -> copy (állományok másolása), F7 -> új könyvtár létrehozása, stb.).

A Microsoft a DOS továbbfejlesztésével és átdolgozásával, készítette el a Windows 95 nevű önálló operációs rendszert, fejlett grafikus felhasználói felülettel, amelynek fő jellegzetessége az ablaktechnika, a grafikus szimbólumok (ikonok), a könnyű kezelhetőség és a "multitasking" üzemmódra való alkalmasság. A rengeteg előnyös tulajdonsága mellett azonban van egy nem kevésbé jelentős hátránya is, mi szerint a hardver igénye viszonylag magas. Ez annyit jelent, hogy a grafikus felhasználói felület jelentős tárterületet igényel, valamint a hatékony működés, ill. műveleti sebesség eléréséhez olyan számítógép konfigurációt kell választani, amely legalább 80386-os, 80486-os vagy magasabb kategóriájú processzorral és minimálisan 8, de inkább 16 MB RAM (vagy több) memóriával rendelkezik.

Összegezve az operációs rendszer, egy a hardvert működtető rendszer, amelynek alapvető feladata, hogy kapcsolatot teremt és tart fenn a számítógép és a számítógép kezelője, az operátor között.

Az operációs rendszer és a felhasználói programok között az a határozott különbség, hogy amíg az operációs rendszer, a hardvert működtető rendszer, addig a felhasználói programok általános igényeket kielégítő, széles körben használható, adott feladatok megoldására, statisztikai, ill. egyéb adatok feldolgozására kifejlesztett, az operációs rendszerre épülő programok, programrendszerek. Alapfokú számítástechnikai ismeret szükséges a használatukhoz.

Gépkezelés

Ahhoz, hogy a számítógépet használni tudjuk, az alapfogalmakon túl néhány gyakorlati tudniválóról is szót kell ejteni. Lehet, hogy feleslegesnek tűnik a téma, sőt sokan lehetnek akiknek ez már nem újdonság, de biztos vagyok abban, hogy olyanok is vannak akiknek néhány dolog az újdonság erejével hat majd.

Kezdjük ott, hogy egy alapkonfiguráció milyen elemekből épül fel.

Egy ilyen komplett konfoguráció elemei:

Minden számítógép normál, 220 V - os hálózati feszültségen működtethető, egy speciális hálózati kábel segítségével. A számítógép elektronikai alkatrészei nagyon érzékenyek a feszültségingadozásra, ezért ahol ez gyakran előfordul, feszültségstabilizátoron keresztül kell a hálózatra csatlakoztatni a gépet. A hirtelen áramszünet rendkívüli módon igénybe veszi, sőt a számítógép meghibásodását is okozhatja. Ideális esetben minden számítógéphez szünetmentes áramforrást kellene használni. Csak röviden; a szünetmentes áramforrás egy olyan akkumulátor, mely az áramszünet ideje alatt - feltéve, ha az 30 percnél nem tart tovább - képes a gép működéséhez szükséges feszültséget biztosítani. Természetesen nem minden szünetmentes tápegység van felkészítve arra, hogy 30 percen át biztosítsa a hálózati feszültséget, csak a legdrágábbak. A legtöbb ilyen készüléknek 5 -15 perc az időkorlátja, vagyis ennyi idő van arra, hogy az operátor (gép kezelője) befejezze a folyamatban lévő munkáját, ill. lementse azt, majd bezárva az éppen futó alkalmazásokat, kikapcsolja a számítógépet. A számítógéphez csatlakoztatott perifériák többsége szintén hálózatra kapcsolva működik, de ezenkívül mindegyik egy-egy adatkábellel is csatlakozik a számítógép hátulján lévő csatlakozókhoz, vezérlőkártyákhoz. A monitor az egyetlen eszköz, amelynek áramellátását a számítógép tápegysége is biztosítani tudja egy speciális csatlakozóhelyről. A monitor az elsődleges adatkimeneti (output), a billentyűzet pedig az elsődleges adatbeviteli (input) eszköz. A billentyűzet csatlakoztatási helye általában a számítógép hátulján található. Ha a gép bekapcsolásakor a billentyűzet nincs megfelelően csatlakoztatva, akkor a gép nem működtethető, hibaüzenet jelenik meg a monitoron. A számítógép be- és kikapcsolása általában megadott sorrend szerint kell hogy történjen, azaz alapszabály, hogy bekapcsoláskor a külső perifériák bekapcsolásával kell kezdenünk, majd a monitor, ha külön hálózati kábelen kapja az áramot, csak ezután, utolsóként kell az alapgépet bekapcsolni. A kikapcsolás sorrendje pont a bekapcsolási sorrend ellenkezője, vagyis az alapgép, a monitor és a külső perifériák.

Tehát a bekapcsolás után a számítógép lefuttat egy öntesztet, melynek során ellenőrzi a memóriákat és a gépben lévő eszközök jelenlétét. A teszt során hangokat hallhatunk, majd a monitoron különböző üzenetek jelennek meg. Az önteszt során "ha valami hiányzik a leltárból", akkor erről külön üzenet jelenik meg a monitoron, kérve a hiba elhárítását. Ha az önteszt sikeresen lefut, akkor a gép keresni kezdi az operációs rendszert, amely nélkül működésképtelen. Először általában az A: meghajtót vizsgálja meg. Ha az üres, akkor a C: meghajtón (winchester) próbálkozik, melyen normális esetben meg is találja a keresett rendszerállományokat. Ekkor a DOS szabályosan betöltődik és a rendszer üzemkész. Ha a bekapcsolást követő folyamatok, műveletek hiba nélkül lefutnak, akkor a villogó kurzor és a készenléti jel (prompt) jelzi, hogy a számítógép kommunikációra kész, utasításra vár. Ezért nevezik a prompt-ot a gép visszajelző karaktersorozatának. Mindig a sor elején található, és az operátor számára nagyon hasznos információkat tartalmaz. A prompt formáját változtatni lehet.

Nos, ha már parancsra vár a rendszer, akkor talán billentyűzzük be a következő kérdést; "...Hányadika van ma ?...". Miután az ENTER billentyű segítségével aktivizáltuk a végrehajtandó utasítást, a monitoron meg fog jelenni a gép válasza, "...Bad command or file name...", azaz "...Hibás parancs, vagy állománynév...". Hogy mi a hiba? Egyszerűen csak az, hogy az emberi beszéd szerinti szókészletet a számítógép nem képes értelmezni. Ki kellett alakítani egy speciális kommunikációs nyelvet használó utasítás, ill. parancs készletet. Ennek eredménye lett az operációs rendszer, melynek alapértelmezett nyelve az angol. Tehát az operációs rendszer nem más, mint egy angol nyelvű, rövid szavakból, rövidítésekből álló parancssorozat, utasításkészlet.

Végül is az alapideológia talán az lehet, hogy a számítógép csak annyira okos, amennyire a kezelője is az. A számítógép valójában csak azt tudja végrehajtani, amire utasítást kap az operátortól (kezelőtől), ill. "amit megtanítottak neki". Ha valami mást próbálunk végrehajtatni vele nem képes azt megérteni, ezért megcsinálni sem tudja, így ha tud hibaüzenetet küld a képernyőre. A hibaüzenet alapján módosítani lehet a kiadott utasítás(oka)t. Az alapideológia fontos része az is, hogy hibás utasítás, vagy parancs begépelésével nem lehet a számítógépet elrontani, valamint a számítógép nem jegyzi meg, hogy ki milyen hibát vétett...!

DOS

A számítógép bekapcsolását közvetlenül követő esemény, az ún. "BOOT-folyamat". Sorrendje szigorúan meghatározott:

  1. BIOS + IO.SYS (kernel)
  2. MSDOS.SYS (alapértelmezésű eszközkezelők)
  3. CONFIG.SYS (további eszközkezelők)
  4. COMMAND.COM (parancsértelmező)
  5. AUTOEXEC.BAT (ún. kötegelt parancsállomány)

Tehát, kicsit egyszerűbben a következő történik:

  1. ...a ROM-BIOS végrehajt egy öntesztet,
  2. ...majd betöltődik valamelyik háttértárolóról a DOS
  3. ...a parancsértelmező (command.com) feladata kiértékelni és végrehajtani a kötegelt parancsállományban (autoexec.bat) előírt utasításokat
  4. ...megjelenik a készenléti állapot jelző (prompt) és a kurzor

  1. Működtető szint: …egy részét a BIOS tartalmazza, a további részeket az IO.SYS rendszerállomány (ún. TSR tárrezidens program) tartalmazza, mely felülbírálhatja a beépített rutinokat.
  2. Kiszolgáló szint: …az MSDOS.SYS rendszerállomány valósítja meg a kiszolgálói rutinokat. Ezek a rutinok összefogják a működtető szint rutinjai, így már komolyabb műveletek, feladatok elvégzését teszik lehetővé.
  3. Felhasználói szint: ...a hardverrel csak az operációs rendszeren keresztül léphet kapcsolatba a COMMAND.COM állomány segítségével, ugyanis ez az állomány fogadja az utasításokat és vezérli a parancs végrehajtásának menetét.

A felhasználói szint és a kiszolgáló szint közvetlen kapcsolatban van egymással. Az operációs rendszer bármelyik szintet kezelni képes.

A számítógép az információkat, adatokat az ún. háttértárolókon tárolja állományok, filek formájában. Ezek az állományok a program- és adatállományok. A programállomány azokat az utasításokat tartalmazza, melyeket - a memóriába kerülésük után - a processzor végrehajt. Az adatállomány pedig azokat az adatokat tartalmazza, amelyeket az éppen futó program a futása során felhasznál. Az állományokról az operációs rendszer nyilvántartást vezet. Ebben a nyilvántartásban az állományra jellemző adatokat jegyzi fel. Ezt nevezzük az ún. FAT (File Allocation Table) táblának. A FAT táblában regisztrált adatok közül néhány, a felhasználó számára is elérhető:

Név és kiterjesztés Méret Dátum Idő
Autoexec.bat 421 1998-05-12 12:24p
Command.com 45.564 1998-02-24 10:10a
Config.sys 84 1998-04-10 17:24p

A számítógépek teljesítményének növekedése a tárolt adatok, állományok méretének, ill. mennyiségének növekedését eredményezte. A megnövekedett mennyiség rendezetlenséget, áttekinthetetlenséget eredményezhet. Ennek elkerülésére ki kellett alakítani egy olyan rendszert, struktúrát, mely az állományok között egyfajta logikai rendet teremt. Egy olyan rendezési megoldás született, amely a már jól ismert könyvtári tárolási rendet, rendszert szimulálja, azaz az állományokat önálló, összetartozó csoport(ok)ba, ún. könyvtár(ak)ba rendezi (directory). A kialakított struktúrát path-nak, azaz fa-struktúrának nevezték el, mely fa egyébként fejjel lefelé áll. A legfelső szintje az ún. gyökérkönyvtár, amelyből az alkönyvtárak nyílnak. A könyvtárstruktúrát az operátor, a gép kezelője, maga a felhasználó alakítja ki. A struktúra legfontosabb sajátossága, hogy minden szintje csak egy irányból érhető el és a visszaút is csak ugyan ez az irány lehet.

Születet néhány szabványos elnevezés is, ezek:

Minden háttértárolón, lemezen található a fenti struktúrát leíró tartalomjegyzék, amelyet az operációs rendszer tart karban. A könyvtárak és állományok nevét a felhasználó adhatja meg, bizonyos korlátozások, konvenciók figyelembe vétele mellett. Minden formázott háttértárolónak van gyökérkönyvtára. Minden könyvárban lehetnek állományok és további alkönyvtárak is, de a könyvtár akár üres is lehet. Egy könyvtárban azonban nem lehet két azonos nevű alkönyvtár és állomány is csak akkor, ha a kiterjesztésük különböző.

Mint már tudjuk az állományoknak nevet adunk, ami alapján az operációs rendszer azonosítja és megkülönbözteti őket. Mivel az operációs rendszer a könyvtárakat is állományként kezeli, azok elnevezésére is ugyanezek az elvek érvényesek. Azonban az a különbség, hogy míg a könyvtárak létrehozásánál nem szükséges kiterjesztést adni, addig az állományok nevét az operációs rendszer két részre bontja, névre és kiterjesztésre, melyeket ponttal választ el. A DOS operációs rendszer esetén név min. 1, max. 8 karakter hosszú lehet, alfabetikus, numerikus és néhány speciális karaktert tartalmazhat. A kiterjesztés min. 0, max. 3 karakter lehet. Tehát egy file neve 12 karakter hosszú lehet. A kiterjesztések közül néhányat foglaltnak kell tekintenünk. Ékezetes karaktereket nem ajánlatos használni a név és kiterjesztés megadásakor, mert az operációs rendszerek nem tudják megfelelően kezelni őket.

/: Csak megjegyzés gyanánt: ...ma már az új fejlesztésű operációs rendszerek, a Windows95, ...98, ...NT lehetővé teszi, hogy az állománynevek akár 255 karakter hosszúak is lehetnek, továbbá a magyar nyelvű verzióknál az ékezetes betűk használata sem tiltott, csak nem ajánlott.:/

Tehát az állományok neve - az ASCII kódrendszer sajátosságai miatt - csak az angol ABC betűiből álljon, ám tartalmazhat ún. "..joker karaktereket..", valamint speciális jeleket is. A kiterjesztés tartalmazhat betűt, számot, speciális karaktert, de ami miatt szerepet kap az állomány kiterjesztése az az, hogy az operációs rendszer számára nagyon fontos jelentést, információt hordoz. Ugyanis - az Adattárolás részben már foglalkoztam ezzel a témával - az állományokat két csoportra lehet osztani. Mely szerint vannak olyan állományok, melyek csak az adatokat, információkat tartalmazzák, ezek az adatállományok. A másik csoportba a programok, az ún. végrehajtható, futtatható állományok tartoznak. Ezeket az állomány csoportokat a kiterjesztésük alapján ismeri fel, értelmezi az operációs rendszer. Az alábbi táblázat néhány példát sorol fel a kiterjesztésekre. Egyébként a futtatható állományok leggyakoribb három kiterjesztés formátuma (.com, .exe, .bat) hierarhikus sorrendje is éppen a felsorolás sorrendjével egyezik meg:

Futtatható állományok Adatállományok
... .COM - bináris fut.állomány ... .TXT - szöveges adatállom.
... .EXE - bináris fut.állomány ... .HLP - szöveges adatállom.
... .BAT - kötegelt parancsállom. ... .DAT -szöveges adatállom.
... .SYS - rendszer állomány ... .PAS - szöveges adatállom.
... .DRV - eszközkezelő állom. ... .BMP - grafikus formátumú ~

Az operációs rendszer egyszerre több olyan eszközzel dolgozhat, amely eszközök az adattároló mágneslemezek (háttértárak) kezelését végzik. Ezeket a lemezmeghajtókat az operációs rendszer minden esetben "felcímkézi", azaz azonosító-névvel látja el. A lemez nevek az angol abc betűi A -tól kezdve. Amikor a lemezekkel kapcsolatos DOS utasítást akarunk végrehajtatni a géppel, meg kell adni, hogy melyik meghajtóról, lemezről van szó. Mivel a lemezkezelő műveletek többsége ugyan azon meghajtóra vonatkozik, nehézkessé, ill. feleslegessé válik állandóan ugyan azt a lemeznevet megadni, ezért az operációs rendszer alkalmazza, használja az aktuális lemezmeghajtó fogálmát. A rendszer indítása után az a lemezmeghajtó lesz az aktuális amelyikről az operációs rendszer betöltődött. Tehát, ha a kiadott utasítással együtt nem írok elő másik meghajtót, akkor a DOS autómatikusan az aktuális meghajtót fogja használni.

A fenti lemezmeghajtók közül adhatjuk meg, hogy melyikkel, ill. melyiken akarunk dolgozni. A gép bekapcsolásakor az operációs rendszer az alapértelmezett meghajtó(ko)n, (A:, C:, CD-ROM) keresi a rendszer állományokat. Az aktuális meghajtó megváltoztatható, attól függően, hogy melyiken akarunk dolgozni.

Már az Adattárolás címszó alatt volt szó arról, hogy a háttértárolókon (lemezeken) az állományok ún. könyvtárakban helyezkednek el. Tehát bármilyen állomány-műveletet szeretnénk végezni meg kell adnunk, hogy melyik lemez, melyik könyvtárában találjuk az adott állományt. Mivel az állománykezelő műveletek a leggyakoribbak, elég nehézkessé válna minden egyes esetben megadni a lemez és könyvtárnevet, természetesen az elérési úttal együtt. Ezért hasonlóan az aktuális meghajtóhoz, az operációs rendszer használja az aktuális könyvtár fogalmaát is. Ez az a könyvtár, amiben éppen vagyunk, ill. amit éppen listázni tudunk. A könyvtárak közötti váltás az operációs rendszer egy utasításával, parancsával végezhető el. Ha nem adunk meg mást, akkor a kiadott parancsot, utasítást arra a könyvtárra, meghajtóra kell értelmezni, amelyik éppen nyitva van, amelyikben éppen vagyunk, amelyiknak a tartalmát látjuk.

Az operációs rendszer a lemezes háttértárolókat az ABC betűivel és a név után tett kettősponttal jelöli. Az hogy melyik betű milyen eszközt jelöl, konfigurációfüggő. A DOS fontos eszközei az Input /Output (be/kimenet) eszközök.

...A számítógépeknél a billentyűzet az elsődleges adatbeviteli eszköz, míg a monitor az elsődleges adatmegjelenítő (kimeneti) eszköz....

Lehetőség van arra is, hogy különböző eszközöket csatlakoztassunk olyan módon, hogy a kapcsolatot megvalósító vezetéken az adatokat bitenként egymás után küldjük. Ezt a kapcsolati módot soros kommunikációnak nevezzük. A soros kommunikációt biztosító adatkapuk is kapnak nevet, ezek:

A soros kapcsolati rendszer mellett van egy másik kommunikációs lehetőség is, a párhuzamos kommunikáció-s kapcsolat. Ennek lényege az, hogy a kommunikáció egyszerre több vezetéken is folyhat. Ebben az adatkapcsolatban az adatok bitjei egyszerre, csomagonként, párhuzamosan lerülnek az egyik eszköztől a másikhoz. Általában a nyomtatók csatlakoztatására használjuk. A párhuzamos adatkapuk is kaptak nevet:

Az utasítások és az adatok tárolása a számítógépen belül a memóriában történik. 1980-ban az IBM PC-k csak 640 KByte RAM memóriát biztosítottak a programoknak. Ez a memóriamennyiség sok évig elegendőnek bizonyult, hisz a PC-re áttért programozók “ilyen hatalmas mennyiségű” memóriával eddig nem dolgoztak. Manapság csak csodálkozva nézhetünk vissza, vajon hogyan lehetett bizonyos feladatokat megoldani.

Napjainkban a számítógépek 640 Kbyte-nál jóval nagyobb RAM memóriával kerülnek megépítésre. Az alapkiépítés az 1 Mbyte, de a 386/486, ill. Pentium processzorral szerelt számítógépek már 16-128 Mbyte RAM memóriával is rendelkezhetnek. Mégis egy lényeges hiányossága, vagy inkább korlátja van a DOS operációs rendszer memóriakezelésének, ugyanis nem egyben látja a RAM területet. Ez azt jelenti, hogy a kezdeti 640 Kbyte-ot megtartotta ún. konvencionális memória-ként, ami továbbra is maradt a “munkavégzés” területe. A többi tárterületre pedig az ún. tárrezidens (TSR) programok kerülnek.

Tehát az operációs rendszer a következőképpen kezeli a memóriát:

Az állományokkal való munka az operációs rendszer használatának sarkalatos pontja. A felhasználók leggyakrabban szöveges állományokkal dolgoznak. Alapvető DOS funkció, hogy megjelenítsük ezeknek az állományoknak a tartalmát a képernyőn, vagy a nyomtatón. Mivel az állományokat a lemezeken könyvtárakba rendezve tároljuk és adott esetben nem csak egy lemezt használunk a munkánk során, így talán a leggyakrabban alkalmazott DOS utasítások, parancsok az állományok másolása (copy ), mozgatása (move), törlése (delete), vagy az átnevezése ( rename).

Munkánk közben rengeteg különféle adatállományt hozunk létre. Ha néha-néha nem rakunk rendet a munkaterületünkön - a háttértárolón (lemezen) -, akkor azok nagyon gyorsan meg tudnak telni. Ha nem nem töröljük le a feleslegessé vált állományokat , akkor egy idő után áttekinthetetlenné válik a lemez tartalma.

A könyvtár fogalmát már megismertük. Tudjuk hogy minden lemezen van egy gyökérkönyvtár és annak lehetnek alkönyvtárai, ill. az alkönyvtáraknak szintén további alkönyvtárai. Az operációs rendszer a gyökérkönyvtárban csak korlátozott számú állományt és alkönyvtárat képes regisztrálni, de az alkönyvtárakban nincs ilyen korlátozás. Ebből adódik, hogy a nagy kapacitású háttértárolók esetében is a struktúrált adattárolásban kell gondolkodnunk.

A gyökérkönyvtáron kívül minden alkönyvtárnak van neve. Tulajdon képpen a gyökérkönyvtárat kivéve minden könyvtár, alkönyvtár. Egy adott könyvtárban lévő alkönyvtárak nevei nem egyezhetnek meg. Tudjuk, hogy mindíg van egy aktuális könyvtár. Az aktuális könyvtár megnevezésére mindíg használhatjuk a " . " jelölést. Minden könyvtárnak, így az aktuális könyvtárnak is létezik pontosan egy szülő könyvtára. Az aktuális könyvtár megnevezésére használhatjuk a " .. " megnevezést.

Alapeset, hogy minden bekapcsolás után, ill. valamilyen program futtatásához be kell gépelnünk az arra vonatkozó utasítást, parancsot. Továbbá azokat az adatokat is újra és újra be kellene billentyűzni, melyeket a futtatott alkalmazásnak használnia kell. Ennek elkerülésére fejlesztették ki a háttértárolókat. Az operációs rendszer által kezelt legfontosabb háttértároló eszközök a mágneslemezek. A mágneslemez - nevévek megfelelően - egy mágneses tárcsa, melyen az információk mágneses jelek formájában tárolhatók. A lemezek egyik, vagy mindkét oldala fel van osztva koncentrikus körök határolta sávokra, a sávok pedig szektorokra. A sávok és a szektorok száma a mágneslemez típusától függ.

A háttértárolók, mágneslemezek típusai:

...kialakításuk szerint a mágnesezett réteg egy hajlékony műanyag lap két oldalára kerül és kívülről is egy műanyag védőréteggel borították. Ezeket a lemezeket egy speciálisan kialakított író-olvasó fejjel ellátott meghajtó egységbe behelyezve kell használni. Méretük alapján több fajta hajlékony lemezes meghajtót használunk a számítógépekben. (5,25", 3,5", stb.)

...ezek a meghajtók - kialakításuk alapján - több mágneslemez összeépítésével készítettek. Ezeket a lemezcsoportokat egy zárt, házba szerelték. Kialakításuk miatt a gép tartozékának tekinthető, nem cserélhető diskek. Tárolókapacitásuk, típusuk konfiguráció függő.

...a mágneses réteg alapú adathordozók mellett egyre elterjedtebbek az optikai adattároló lemezek a CDromok. Ezek cserélhető adattárolók és rendkívüli tárolókapacitással rendelkeznek (650 - 740 Mbyte). A jelenleg elterjedt adatfelviteli technológiák szerint az optikai adattárolásra alkalmas CDlemezt csak egyszer lehet "írni". De már megjelentek azok a CDlemezek és ismertek azok a technológiai megoldások, melyekke a CD lemezek is többször írható adattárolóként lesznek alkalmazhatóak.

Az első merevlemezek, amelyek a nyolcvanas évek elején kerültek forgalomba 10 és 20 Mbyte méretűek voltak, de manapság már több Gbyte méretű merevlemezt is beépíthetünk a számítógépünkbe. A mágneslemez előkészítése adattárolásra formázással történik. Merevlemez esetében a formázást meg kell hogy előzze az ún. partícionálás. A kezdetekben a partíciók kialakításával meg lehetett (kellett) kerülni az operációs rendszer 32 MB -os korlátját, így a két partíció kialakításával kezelni lehetett a 40, vagy 80 MB-os hard disk teljes méretét. A jelenlegi több Gbyte-os merevlemezek esetén azért van szükség a több partíció kialakítására, hogy a rendelkezésre álló tárterület optimálisan kihasználható legyen, ill. nem utolsó sorban azért, mert a DOS csak 2 Gbyte méretig képes kezelni a winchester diskket, afölött nem.

A partíció kialakítása a DOS operációs rendszer Fdisk parancsával történik. Először mindig az elsődleges partíciót kell létrehoznunk (C:). A partíciók létrehozását követően kell a merevlemez formázását végrehajtani. Tulajdonképpen az általunk meghatározott, ill. kialakított méretű partíciók területét formázzuk. A formázás parancs kiadásával egyidőben egy kapcsoló segítségével előírhatjuk a rendszer állományok elhelyezését is a merevlemezre:

Format c: /s

A DOS magját három állomány alkotja, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az operációs rendszer betöltődjön és működjön, az MSDOS.SYS, IO.SYS és a COMMAND.COM. Ezek az állományok mindíg a főkönyvtárban vannak. Az első kettő ún rejtett állomány, míg a COMMAND.COM minden bekapcsoláskor a memóriába töltődik, mert szerepe szerint a parancsok értelmezését végzi. Az operációs rendszer a teljes parancskészletével együtt több Mbyte méretű. Jogos a kérdés "...Akkor hogy férhet el a memóriában?..." Egész egyszerűen úgy , hogy a memóriában csak azok a programok, utasítások vannak, melyek a számítógép működtetéséhez, ill. működéséhez kellenek. Az operációs rendszer többi parancsállománya a háttértárolón foglal helyet és csak akkor aktivizálódik, ha kifejezetten rájuk hivatkozik az operátor.

A DOS operációs rendszer parancsai két csoportra oszthatók. A belső parancsokra és a külső parancsokra. A belső parancsok a memóriába töltődnek és minden pillanatban rendelkezésre állnak, a külső parancsok pedig a háttértárolón helyezkednek el. A DOS parancsoknak általában három fő része van:

A parancsok egyes részei között elválasztó jelnek (egy, vagy több space) kell lennie, hogy az operációs rendszer értelmezni tudja az utasítást. A parancs minden részére igaz, hogy a kis és nagybetűk teljesen egyenértékűek, tehát az operációs rendszer nem tesz különbséget közöttük.

Tehát a parancs felépítése a következő:

PARANCSNÉV paraméter1 paraméter2 ... kapcsoló1 kapcsoló2 ...

Egyszerűbben a következő módon kell ezt érteni:

A DOS utasításkészletének legfontosabb parancsi:

Belső parancsok

Külső parancsok

A DOS belső parancsainak felsorolása mellett - hely hiányában -, rengeteg külső parancs nem került a listába, de az eddig megjelentetett szakirodalmak között remek, szinvonalas, a DOS operációs rendszerrel foglakozó kiadvány található, amelyben minden utasításról világos és jól érthető leírást találhatunk.

Az operációs rendszer programjainak az a célja, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat minél jobban a ki lehessen használni. Minden operációs rendszerben a programokat két csoportra oszthatjuk. Az egyik csoport az, amelyik a bekapcsolás után a memóriába töltődik és ott is marad a kikapcsolásig. A másik programcsoport a segédprogramok, melyek a futtatáskor (aktivizáláskor) töltődnek a memóriába. Ezeket a programokat nevezzük egyébként belső (internal) és külső (external) programoknak.

Tehát a belső parancsok bekapcsolás után betöltődnek a memóriába, a külső parancsokat pedig a felhasználónak kell a szerkesztőmezőbe billentyűzve aktivizálnia. Az eddigiek alapján, ha figyelembevesszük azt, hogy vannak külső parancsok és azt is, hogy a DOS az aktuális lemez, aktuális könyvtárával dolgozik, akkor egy külső parancs futtatása esetén mindíg meg kell adni azt az elérési utat ahol a program állomány található?

A DOS értelmezi és alkalmazza a keresési útvonal, a (path) fogalmát. Ez a fogalom egy olyan eljárást takar, mely szerint az operációs rendszer parancsértelmező programja a command.com egy kitüntetett memóriaterületre - környezetbe - képes regisztrálni egy ún. környezeti változó adatbázist, amely adatbázis tartalmazza többek között az elérési utak adatait is. A command.com a begépelt utasítást vizsgálva felismeri, hogy belső parancs-e a kiadott utasítás. Ha igen, akkor azonnal indítható. Ha nem belső parancs, akkor azt vizsgálja, hogy az adott program megtalálható e az aktuális lemez, aktuális könyvtárában. Ha igen, akkor a program onnan azonnal indítható, ha nem, akkor a command.com sorban végigvizsgálja a környezeti változó bejegyzéseiben szereplő elérési útvonalakat. Ahol megtalálja a programot onnan elindítja azt. Ha a begépelt utasítás elérési útja nem szerepel a környezeti változó adatbázisában, akkor a “…Bad comman or file name …” üzenet jelenik meg a monitoron.

A DOS környezetben tulajdonképpen adatokat tárolhatunk. Saját külön változókat (set) definiálhatunk ill. speciális változókat (path, comspec) adhatunk meg. A környezeti változót tartalmazó terület egyébként egy 128 byte-os memóriaterület a beállításokkal együtt.

  1. Minden egyes DOS parancs, utasítás megadására reagál az operációs rendszer. A végrehajtott tevékenységnek megfelelően üzenetet jelenít meg a képernyőn. Vannak utasítások, melyek elsődleges célja az információszerzés (a DIR parancs pld.) és vannak parancsok, melyek további információk megadását kérik, pld.: a TIME parancs.
  2. Vannak DOS parancsok, melyek jóváhagyást kérnek a felhasználótól, ekkor a parancs csak a felhasználó jóváhagyásával dolgozik tovább. (pld.: DEL parancs)
  3. Ha rosszul adnánk meg a parancsot, akkor mivel az operációs rendszer parancsértelmezője nem tudja értelmezni az utasítást, hibaüzenetet küld a képernyőre

A kiadott utasítást, parancsot a futás közben is meg lehet szakítani a Ctrl+Break billentyűparancs segítségével, de csak akkor, ha a rendszert felkészítjük erre a lehetőségre. A felkészítés abból áll, hogy az Autoexec.bat, vagy a Config.sys rendszer állományok valamelyikébe beírjuk a “Break On” utasítást. Így a rendszer figyeli a billentyűzet fenti kombinációjának aktivizálását. Ha ez megtörténik megszakítja az éppen aktuális program futását.

A programok, parancsok futását szabályozhatjuk, sőt megszakíthatjuk speciális billentyűkkel:

A <CTRL+C> és a <CTRL+BREAK> billentyűkombináció hatására a DOS megszakítja az aktuális program futását, ha az operációs rendszert felkészítjük a billentyűzet figyelésére a BREAK ON utasítással.

A <CTRL+NUMLOK> billentyűkombináció hatása, hogy a képernyőre listázás megszakad, amit bármely más billentyű lenyomásával folytathatunk. Ugyan ilyen hatása van a <CTRL+S> és a <CTRL+Q> billentyűkombinációknak, valamint a 101 gombos billentyűzeteknél a <PAUSE> billentyűnek.

(C) Szenczi Zoltán G - 203 i

Visssza a kezdő lapra !