|
Sz.:
Már nem ismerem fel a tükörképem.
Aki visszanéz rám, nem az, mint régen.
Mélyen szemembe tekint, majd hátranéz,
És elfordul, hiába kiáltanék.
Boldogság emlékét szívem őrzi még,
De régóta nem mosolygok őszintén.
Régóta nem tudom, milyen álmodni,
És álmot a valóságba áthozni.
Életem partjait tengerek mossák.
Nyíló virágjaim mind eltapossák.
R.:
Ez nem lehet más, csak egy rossz álom,
Mitől a valóságot nem látom!
Térdig ér a sár, ellepi testem.
Talán rossz úton járok, elvesztem.
Rossz gépre szálltam, rossz felé mentem.
Talán magam is rossz ember lettem.
Szerelmet várva fekszek az ágyon.
Egyedül vagyok, ez az én átkom.
Sz.:
Kialudt a láng, mely rég bennem égett.
Biztos te is látod, ha megütsz, vérzek.
Lelkemen egy mély, hatalmas seb tátong.
Szívem darabokban, apró szilánkok,
Melyek sárba hulltak, rabságba estek.
Attól félek, engem senki se ment meg.
Egyedül kell néznem a naplementét.
Nem lehet valóság! Bár felébrednék!
Életem partjait tengerek mossák.
Nyíló virágjaim mind eltapossák.
Sz.:
Mikor kapom vissza a régi énem?
Mikor kacsint majd rám újra az élet?
Már nem nevetek annyit, csak megjátszom.
Csak mond el őszintén, mit tőlem vársz most!
Kímélj meg kérlek az üres szavaktól.
Mesélj bármit, szeretetről, haragról.
Mond azt, hogy nem, de azt ne, hogy nem tudod,
Mert a bizonytalanságtól elfutok.
Életem partjait hullámok mossák.
Nyíló virágjaim mind eltapossák.
2010. november 20. szombat
|
