|
Sz.:
Bár kölcsön adhatnám neked a fél szemem,
Hogy lásd a világot, mely előttem pereg.
Bárcsak ne látnál így, hisz úgyse értesz meg.
Most meglehet, hogy fáj a jégcsap szívedben.
Kialudt csillagunk, mely ránk szórta a fényt.
Én bármit megadnék, csak még egy szép napért!
De jönnek a felhők, s gyászba borítanak.
Mint viharvert hangok, fentről ordítanak.
R.:
Itt a szívem, vedd el!
Nekem már úgysem kell.
Tépd ki lelkem végre!
Ne maradjon emléke!
Itt a szívem, fogd meg!
Mindenkinek mond el,
Hogy lelkem kitépted!
Megölted a mesénket!
Sz.:
Mese, mi rólunk szólt. Egy vidám történet.
De ezt a szép mesét ármányok ölték meg.
Nem érdekel miért, és az sem, hogy minek.
Elvesztettem már rég e világban hitem.
Kialudt csillagunk. Nem gyullad fel többé.
Haldoklik minden jó. Nem tarthat örökké!
Mert sötét felhő jön, árnyékot vetve rám.
De te az egészből, tudom, semmit se látsz.
Sz.:
Bár kölcsön adhatnám neked a fél karom,
Hogy megfogd és érezd, a szívem hogy dobog.
Hogy kitéphesd végre, és messze vidd tőlem,
Míg patakként csorog a friss vér belőlem.
Már ne mond, hogy bánod! Már ne mondj semmit se!
Mosolyom elloptad! Tönkre tettél mindent!
Ne kérj bocsánatot! Nem kell a szánalom!
Elragadtad a jót! Maradt a fájdalom!
2010. október 26. kedd
|
