|
Sz.:
Már sötét az ég, és ha felnézek rá,
nincs csillag, amely kacsintana reám!
Elborult az ég, s talán nem tisztul már,
a remény, s az esély már rég messze jár!
Minden pillanat, és minden emlék fáj,
úgy elengedném, de már kimondtam: Várj!
Várnám a választ, de nem mozdul a szád,
bárcsak amire gondolok, hallhatnád!
R.:
Szemed úgy ragyog, akár a napsugár,
mosolyod felidézi bennem a nyárt!
De a hajad, akárcsak maga az ősz,
mint fáról levél, hullt ki kezeimből!
Csak a szél látja, hova vezet utad,
más karjába, más szívére mutat!
Új szelek jöttek, más vízre hajóztál,
és nálam kötött ki a kínzó magány!
Sz.:
Már sötét a víz, nem tükrözi a fényt,
haldoklik a szív, mert nem talál reményt!
Csak szenvedést lát, hogyha a múltba néz,
elveszített álmok, ott hagytak faképp!
S ugyan mit tárhat majd a jövő elénk?
Megváltozhat minden? Még meglepetés!
Nem kértem sokat, csak hogy mellettem légy,
de ennyit se adott meg nekem az ég!
2007. január 17. szerda
|
