Vers1:
Tudod, én sírok, tudod, úgy igazán.
Igazi könny csordul le arcom oldalán.
Tudod, nagyon fáj, tudod, úgy őszintén.
A legszebb emlékeket úgy megőrizném.
De már csak ez a pár rím tart engem életben.
Ha vége lesz a dalnak, nekem is végem lesz.
De amíg még élek, neked elmondom.
Az utolsó csomót most tényleg feloldom.
Hogy is lett ez a legszomorúbb dal?
Az életben ezer, meg ezer út van,
De mind hozzád vezet, hozzád meg hozzám.
Hogy mondjam el? Tudod, mint zsákot a foltján,
Úgy ítéljük meg a külsőről egymást.
Hiába mondjuk, hogy a belső érték
Számít igazán. Tényleg csak nézz szét!
Mit látsz magad körül? Tudom, nem azt, ami számít.
Elhitted a mesét, az élet téged is csak ámít.
Úgy szeretném elmondani, hogy engem mi bánt,
De nem léteznek szavak, amik ezt leírnák.
Tudod, én sírok, tudod igazi könnyek
Áztatják a párnám, és sehogy se könnyebb.
Hiába kiáltok, te nem hallod a szavam.
Némán tátok a sötétben egy ismeretlen alak.
Tudod, fáj, de te csak ennyit látsz belőlem,
És ez az, amivel létem megölted.
Ha kérdeznéd, megvagyok, ugyanúgy, mint máskor,
Pedig régóta nem lobog bennem a zászló.

Refrén:
Sajnálom, hogy mindent elrontok,
De azt még jobban sajnálom, hogy
Nincs esélyem helyrehoznom.
Amit szívből adsz, azt kapod vissza tőlem,
Ha csak a külsőm nézed, semmit se látsz belőlem.

Vers2:
Ne legyek popsztár, író vagy költő,
Egy az x-factor-ból vagy megasztár döntős!
Ennél tartson sokkal fontosabb célt az élet!
Például, hogy boldogan éljek,
És ne csak megsárgult képeket nézzek
Egy régi fotóalbumnak a mélyén.
Ha nyújtanád karod, biztosan elérnél,
De a valóság helyett neked inkább a TV
Kell. A sok szép, és buta ember
Fertőzi tudatod. Elmondom nem egyszer,
Nem kétszer, nem százszor.
Amíg el nem jut az agyadig, én addig pofázom:
Hogy a doboz helyett inkább néz ki az ablakon!
Én az elméd ébresztem, nem pedig altatom.
Tudod, én sírok, tudod, úgy igazán.
Egy vigasztaló felest igazán megihatnánk.
De a szesz nem segít, hamis az a mámor.
Erre rá kellett jönnöm, mert járhattam bárhol,
Bárkivel, bármikor, bármilyen céllal.
Pár üveg pálinka után beindul a létharc.
Másnap pedig megint fejem kell fognom.
Nem azért, mert fáj, hanem mert nem lettem boldog.
Mihez is nyúljunk akkor? Jöhet a joint, pár slukk.
Így lesz az emberből homo sapiens bábú.
Mit is mondhatnék még? Régi a történet.
Ez a pár sor nem vers, és nem is költészet.
Mindössze fejemből kipattanó rímek hosszú hada,
Nincs kezdete, nincs vége, nem tudom meddig halad.
De ha eljut a füledbe, és felfogja az agyad,
Akkor plusz egy fővel bővülhet a csapat.
De sajnálom, ha nem érted, sajnálom, ha nem látod,
Hogy a szakadék fele száguld a világod.
Persze én se vagyok jobb, se okosabb, se bátrabb.
Sokszor én is egymásra halmozom a hibákat.
De én nem félek kiállni és elmondani:
Hogyha így megy tovább, ebből a világból nem marad más, csak a romjai.

Refrén:
Sajnálom, hogy mindent elrontok,
De azt még jobban sajnálom, hogy
Nincs esélyem helyrehoznom.
Amit szívből adsz, azt kapod vissza tőlem,
Ha csak a külsőm nézed, semmit se látsz belőlem.

2011. január 5. szerda