Vers1:
Terelném gondolataim, de végül mindig te jutsz eszembe mindenről,
És fáj, hogy még csak ilyen keveset tudunk erről az életről.
Minden változik, vagy a múlt homálya temet el,
De én téged soha, soha nem feledlek el.

Elolvadtak a hópelyhek, amik kettőnkre szálltak.
Lelkem mélyén legbelül remélem, hogy még látlak.
Veled tél közepén is sikerült megélni egy szép nyarat,
De ez az elképzelt évszak hamar tovább szaladt.
Kiléptél az ajtómon, talán nem is vágysz vissza,
De én ilyen vagyok: csak miattad hagyom örökre nyitva.
Nem csukom be, mert azzal végleg eldobnám az esélyt,
Csak tudnám, vajon meddig tud éltetni a remény.
Nekem nem kell más, de vajon van értelme rád várni?
Vagy inkább a felejtésért kéne megtennem bármit?
De felejteni nem tudlak, igazából nem is akarlak.
Tekinteted, hangod, hajad, mosolyod, csókod… örökre itt maradnak.

Refrén:
Terelném a gondolataim, de te jutsz eszembe mindenről,
És fáj, hogy ilyen keveset tudunk az életről.
Ez volt, és ez van, mindörökre ez lesz.
Már nem foghatom kezed, de soha nem feledlek.
Terelném a gondolataim, de minden érzés rólad szól,
És fáj, hogy ilyen sok még benned a zárt ajtó.
Ez volt, és ez van, nem is lesz máshogy.
Én még mindig szerelmedre vágyom.

Vers2:
Mióta kiléptél az ajtón, nem telt el úgy óra,
Hogy ragyogó szemeidre ne gondoltam volna.
Megőrjít a tudat: szeretsz, s mégis hiába várlak.
Mosolyom könnyzáporok mosták bele a sárba.
Bár ne lenne vége! Az érzés ízekre szakít.
A szerelem lángja engem ismét sötétbe taszít.
Annyi szépet adtál, s végül mindet elvetted.
Már csak úgy láthatlak, ha képed fogom kezemben.
Szemem könnybe lábad, s elmosódik a tinta.
Vissza akarom csinálni! Vissza, vissza, vissza…
Csak még egy pillanatra. Csak még egy hosszú csókra.
Csak még egy ölelésre. Csak még egy kedves szóra.
Arcod itt él bennem, tekinteted nem felejtem.
Istenem, te tudod, vele mennyit nevettem.
Te látod, hogy most nélküle egyre jobban sírok,
S egyre több szívszorító, rímelő sorokat írok.

Refrén:
Terelném a gondolataim, de te jutsz eszembe mindenről,
És fáj, hogy ilyen keveset tudunk az életről.
Ez volt, és ez van, mindörökre ez lesz.
Már nem foghatom kezed, de soha nem feledlek.
Terelném a gondolataim, de minden érzés rólad szól,
És fáj, hogy ilyen sok még benned a zárt ajtó.
Ez volt, és ez van, nem is lesz máshogy.
Én még mindig szerelmedre vágyom.

Vers3:
Megfogadtam: nem adom fel. Ehhez tartom magam.
És nem a büszkeségem miatt nem szegem meg szavam.
Hogy elvesszen, kit szeretek, azt soha nem hagyom.
Számomra a lelked lett a legnagyobb vagyon.
Talán néha gondolsz rám két szívdobbanás között.
Félek, hogy az én szívembe üresség költözött.
Fájdalommal keveredve, parazita módjára
Emészti fel belsőm. Arcom már holdsápadt.
De jó neked, ha ezek után képes vagy nevetni.
Én meg azt érzem, hogy többé nem tudok szeretni,
És akárhogy is próbálom, nem tudlak feledni.
Itt élsz bennem mélyen, és itt élnek a napok.
Minden veled töltött perc emléke ugyanúgy ragyog,
Mintha azt sejtené, hogy holnap újra ölel karod.
De kiábrándít a tudat, és meghalnak az érzelmek.
Jól tudom, hogy hiába is keresnék erre értelmet.
Erre nincs ráció, csak a fájdalom, mely a mélybe ránt.
Darabokra hullott létem vajon még mennyi kínt élhet át?

Refrén:
Terelném a gondolataim, de te jutsz eszembe mindenről,
És fáj, hogy ilyen keveset tudunk az életről.
Ez volt, és ez van, mindörökre ez lesz.
Már nem foghatom kezed, de soha nem feledlek.
Terelném a gondolataim, de minden érzés rólad szól,
És fáj, hogy ilyen sok még benned a zárt ajtó.
Ez volt, és ez van, nem is lesz máshogy.
Én még mindig szerelmedre vágyom.

2011. január 17. hétfő